Ironikus, hogy pont azután, hogy elkezdtem arról írni, hogy túlzsúfolt életembe hogyan fért bele ennek a blognak az elkezdése, végül mégis egy kis szünetet tartottam az írásban.
Az időről akartam írni. Arról, hogy jó szervezéssel, ha akarjuk, megoldhatjuk, hogy mindenre legyen időnk.
Alaposan leszerepeltem már rögtön e témáról való okoskodásom első bejegyzése után, úgy tűnik. Amint elkezdődött a vakáció, többé már képtelen voltam kordában tartani a történéseket.
Amikor a blogot elkezdtem írni, éppen a kedvesem kislányának a szülinapjára készültünk, közben dobozoltunk a küszöbön álló költözéshez. Amint elkezdődött hivatalosan a vakáció, a gyerekekkel otthon maradtunk egy hetet és próbáltunk minél több értékes időt tölteni velük. Később ők folytatták a vakációt az apáknál-mamáknál, mi pedig pár nap alatt átköltöztünk, majd azóta is folyamatosan csinosítgatjuk az új családi fészkünket.
Első körben kifestettük a gyerekszobát, (erről majd később írok, éppúgy, ahogy írni fogok még a szülinapi zsúrokról is, és talán a költözésről is bővebben), majd elkezdtük a végeláthatatlan pakolást a dobozokból, ami még mind a mai napig is tart.
Később visszajöttek a gyerekek pár hétre megint. Ismerkedtek kicsit az új otthonunkkal, majd ismét apás-mamás hetek következtek.
Közben mi dolgoztunk, pakoltunk, elkezdtük az előkészületeket egy nagyobb bevásárlás formájában az iskolakezdéshez, és mindeközben próbáltunk minél több időt szakítani egymásra is.
Minél jobban szétforgácsolódik az ember, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a dolgok egy része nem úgy sikerül, ahogyan azt eltervezte.
Gyakorlatilag még mindig teljes a káosz az új otthonunkban. A gyerekszoba az egyetlen tiszta, és rendezett hely a lakásban.
Ahogy írom ezeket a sorokat, még tisztábban látom, hogy mennyire egyértelmű, hogy az életünk elsősorban a gyerekeink körül forog. Mindig minden téren ők az elsők. Tudom, hogy ez az általánosan bevett nézet, hogy ez így a természetes, ha az embernek gyerekei vannak, de tudom azt is, hogy ez többnyire csak elmélet, a gyakorlat ugyanis a legtöbb helyen mást mutat.
A saját gyerekkori példám is az, és több helyről hallottam, láttam, tapasztaltam már, hogy a szülők többsége többet ül szabadidejében a tévé előtt, mint, hogy a párjával, vagy a gyerekeivel értékes időt töltsön.
Nálunk nincs tévé, és a számítógépet is csak korlátozott ideig használjuk. Viszont rengeteget beszélgetünk, és igyekszünk mindig, minden pillanatban tudatosan odafigyelni arra, hogy amit teszünk vagy mondunk, az milyen hatással lesz a kapcsolatunkra, egymásra, a gyerekekre.
Olyan mértékű figyelemmel vagyunk egymás iránt, ami azt hiszem, hogy jóval több, mint amit valaha is tapasztaltam életem során, vagy amit valaha is láttam volna másoknál. Nálunk a legtöbb idő elsősorban erre van.
Azt hittem, hogy ez egy könnyű téma, de most, ahogy írom, érzem, hogy nem is olyan egyszerű erről az egészről beszélni.
Amikor mi a kedvesemmel megismerkedtünk, döbbenten tapasztaltuk, hogy mennyire egy hullámhosszon vagyunk minden téren. Nem csak mi, a gyerekeink is. Sosem felejtem el a pillanatot, ahogy a kedvesemet először megláttam személyesen, azt az érzést, ahogy akkor öleltem, és ahogy ő ölelt. A karjaiban olyan biztonságban éreztem magam az első perctől, mint ahogy még soha senki ölelésében addig.
És sosem felejtem el azt a pillanatot sem, amikor a gyerekeink négy és fél évesen először találkoztak. A fiam türelmetlenül topogott az előszobában, várva, hogy a kedvesem kislánya levegye a cipőjét, és abban a pillanatban, ahogy ez megtörtént, teljes egyetértésben berobogtak a gyerekszobába, és úgy csacsogtak, úgy játszottak egymással, hogy egyetlen vita sem esett közöttük.
Emlékszem, ahogy pár órával később a kedvesem kislánya kijött a konyhába, és csípőre tett kézzel, mosolyogva kérdezte tőlünk: “Boldogultok egyedül?”, és amint a választ megkapta, elégedett mosollyal megfordult, és ment is vissza a gyerekszobába.
399 nappal vagyok idősebb a kedvesemnél, és a fiam 54 nappal idősebb a kedvesem lányánál.
Vannak hasonló dolgok bennünk, amiktől nagyon egy hullámhosszon vagyunk, és vannak dolgok, amikben különbözünk. A hasonlóságok szoros köteléket vontak körénk, a különbözőségeink pedig segítenek abban, hogy változzunk, fejlődjünk, többek legyünk azáltal, hogy a másikat befogadjuk magunkba teljesen.
Amikor ez nem sikerül, azt mi szétcsúszásnak hívjuk.
A szétcsúszások apró mozzanatokkal kezdődnek, majd egyre távolodunk egymástól, végül egy katarzisban kiteljesedik az egész.
Ezek azok a konfliktusok, amik általában a legtöbb párkapcsolatot rombolják.
Mi azonban minden ilyen konfliktus után egyre közelebb kerülünk egymáshoz, egyre mélyebben hatolunk egymás lelkébe.
Azt hiszem, talán ez a legnehezebb. Megnyitni magunkat akkor, amikor a leginkább bezárkózni szeretnénk önmagunkba. Beengedni önmagunkba valakit akkor, amikor a legsebezhetőbbek vagyunk.
Egyszer olvastam erről egy hasonlatot. Nem tudom ki, nem tudom hol, nem tudom mikor, de azt írta erről, hogy a lelkünk legmélyebb titkait több szögesdróttal védelmezzük. Ha valaki igazán közel akar kerülni hozzánk, egészen biztosan megsérül ezektől a szögesdrótoktól, de minél közelebb kerül, annál jobban megsérül akkor is már, ha távolodni akar.
Miért akarja az ember mégis olyan nagyon megismerni a másikat, és annyira közel kerülni, hogy vállalja a sérüléseket is?
Mert teljesebb, több lehet a másik ember által.
Ha végül átverekedjük magunkat egymás szögesdrótjain, olyan védelmünk lesz a külvilággal szemben, ami senki másnak nincs.
És miért írok erről most éppen?
Az utóbbi időben ezzel is sokat foglalkoztam. Az idő, amit egymásra fordítottunk a kedvesemmel, nem csak csöpögős romantikából állt, hanem olykor földcsuszamlás méretű szétcsúszásokból, és a katarzis utáni teljes és még teljesebb odaadásból.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: