Szinte esélytelen, hogy a mai nappal képes legyek egy újabb blogbejegyzésre. Egy óra van még hátra ebből a napból. Tegnap este négy órát aludtam, majd ma este nyolc és kilenc óra között háromnegyed órát szunyókáltam, és most mindenki alszik, csak én vagyok ébren.
Könnyebb így írni egyébként, sokkal jobban tudok befelé figyelni, ráadásul éjjel írni kicsit felidézi bennem Kafkát. Ő írt úgy, hogy nappal hivatalnok volt, éjjel írt.
Ez amolyan kamaszkori maradványtünet nálam. Akkoriban nagyon odavoltam Kafkáért.
Lehet, kicsit összefüggéstelen leszek most. Nem akarok cenzúrázni, mert nincs időm arra, hogy sokat töprengjek a mondandómon, és kedvem sincs hozzá. Még nem vagyok fáradt, de nagyon szeretnék az lenni. Szeretnék aludni, feledni, feladni az éberségem. De vannak ezek az éjjeli-hajnali pillanatok, amikor ez nem megy. Holnap pedig megint fáradt leszek, pedig “odafentről” jönnek a dolgok, amelyeket meg kell oldani a hivatal gépezetében. Holnap írhatok. Sok-sok levelet. Persze, nem ilyen jellegű grafomán módon, sokkal inkább táblázatokba rendezett, előre kitalált formula szerint.
És most talán pont ez kell nekem. Többnyire szeretem, ha alkothatok, bütykölhetek egy új excelt, de vannak olyan időszakok, mint ez is most, amikor inkább szeretném, hogy valaki megmondja, hogy “ezt és ezt, így és így”, és “ne gondolkozz”. Olyan jó néha nem gondolkodni. Csak úgy lenni, lebegni, sodródni az árral.
Ja igen, ez a minden mindegy éve úgyis. De lassan leketyeg. Ami azt jelenti, hogy nekem is véget érnek a bohó harmincas éveim. Komoly negyvenes nagylány leszek.
Most tényleg, ez jelent valamit?
Gyerekkoromban, fiatalabb koromban mindig azt mondták, hogy majd benő a fejem lágya. Azt mondták, naiv vagyok, de majd rájövök idővel. Mire? Mikor? Telnek az évek, én meg még mindig naiv vagyok, még mindig nem nőtt be a fejem lágya, még mindig olyan dolgok foglalkoztatnak, olyan dolgokban hiszek, amit mások megmosolyognak. Pedig már lassan nem marad senki a melóhelyen, akinek én lennék a “gyerek”. Olyan sokáig voltam az. És lassan az utolsó anyám is nyugdíjba megy.
Akkor tehát már illene levedleni a gyermeki lelkesedésem nem igaz?
Nem megy. Mindig jön valami új. Mindig jön valami izgalmas, valami magával ragadó, és én nem bírok a véremmel. Folyton van valami amit ki kell próbálnom, amibe belerángatom a kis családom. Ők meg csak lesnek, hogy milyen őrület került elém már megint.
Nem a trend, hanem a rend foglalkoztat. Rend, minden mennyiségben. Először kezdődött az egyik zöld könyvvel, majd jött a másik. Ezek mentek évekig.
Mániám lett a zöld könyves gyermeknevelés:
Elaine Mazlish, Adele Faber: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje
Elaine Mazlish, Adele Faber: Testvérek féltékenység nélkül
A gyerekek nagyon izgalmasak, azonban az életnek rengeteg további izgalmas területe van, úgyhogy egy idő óta próbálok nem huszonnégy órában nevelni gyermeket, hanem valahol kiszakítani az életemből egy-egy darabkát magamnak is.
Mi, későn érő leszbik alapból kétszer kamaszodunk, mert egyszer van az, ami normálisan mindenkinél van, majd a harmincas évek elején jön a második kamaszkor, amikor rádöbbenünk, hogy valójában mik a vágyaink. Nem azok, amiket mások mondtak, amikről mások meséltek, és amiket annyira próbáltunk magunkénak érezni, és próbálni minden módon belesimulni a normakövetésbe, hanem az az igazi, a belülről fakadó. És jön az első szerelem, az első igazi csalódás, ami már tényleg fáj, hiszen egy nő sebzett meg, mert egy igazi nőt engedtünk közel magunkhoz.
Majd egyszer csak jön az igazi szerelem. Amikor elakad a lélegzet, ha meghalljuk a hangját, amikor pislogni is alig merünk, ha közelről szívhatjuk be az illatát, amikor vége mindennek, ha megérint.
Ilyen nem volt azelőtt. Soha. És a későn érő leszbi kamaszlányka belenéz a tükörbe, és döbbenten tapasztalja, hogy elszálltak az évek. Valaki más van odabent, valami más időzónába került, hisz olyan fiatal még, olyan szerelmes, hogy az nem létezik, hogy már túl van a harmadik ikszen.
Naigen, szóval volt ez is. A második kamaszkor. És közben anya vagyok, anyák vagyunk. De a hormonok mégis tombolnak. Mit lehet tenni?
Azért az évek telnek. Valahogy másképp, mint ahogy azelőtt. Sokkal izgalmasabb, élénkebb és színesebb minden. Többet kell küzdeni egymásért. Ilyet nem tapasztaltunk korábban. Ez még erősebben összeköt minket.
Közeleg a hetedik évünk. Már illene, hogy a szerelem elmúljon, nem igaz? Nem múlik mégsem, nem csitul. Ha jönnek olykor mélypontok, onnan újra szárnyalás jön. Nem is értem.
Régen olyan megszokott volt, hogy jött valami mélypont, depis időszak, majd az üresség, és teltek az évek, és vártam, hogy történjen valami, hogy valahogy robbanjanak szét a falak, amik körém épültek.
Úgy emlékszem, annyira élénken él bennem a kép a házasságom utolsó éveiből. Egy világvégi megingathatatlan ingatlanba zárva. Úgy éreztem, mintha egy ablaktalan, ajtó nélküli házban ülnék, ahol nőttön nőtt bennem a kétségbeesés, a düh és az üresség. Ahol a feszültség szinte szikrázott bennem. És éreztem, hogy robbanni fog. És elképzeltem, ahogy egyszer csak kirobban belőlem, és ledőlnek a falak, és nem számít, hogy se ajtaja, se ablaka, én mégis kijutok.
Valahogy így is lett.
És talán nagyban ennek is köze van ahhoz, hogy az ingatlan szóra összerezzenek. Összekapcsolódott bennem a megingathatatlan falakkal. Nehezen tudnék úgy élni újra, hogy azt érezzem, hogy egy út van előttem, és bármi történjék, a számomra kijelölt utat kell járnom.
Édes szabadság. Csodás albérleti lét. Ezt nem érti senki. Mindenki ingatlant akar. Mindenki tulajdont akar. Házasságot, házat.
Én is szeretnék talán, ha tudnám biztosra, hogy mit akarok tíz év múlva. Ha tudnám biztosra, hogy tíz év múlva is ugyanazt akarom, ha tudnám, hogy ugyanott akarok élni. De nem tudom. Nincs kristálygömböm.
Mi ebben az országban amúgy sem házasodhatunk össze. A szerelmem nem lehet a feleségem, és én sem az övé. Ez leginkább akkor bánt, ha a gyerekekre gondolok, ha az öregségre gondolok. Arra, hogy bármi történik a másikkal, jogilag nincs jogunk egymáshoz.
Persze, lehetne BÉK-et kötni (bejegyzett élettársi kapcsolat).
A jog miatt. Talán számítana valamit. Nem tudom.
Megszólalt bennem a felnőtt. A jog. Ilyesmi. Marhaság. Én élni akarok. Lelkesedni akarok, őrülten szeretni, és ha úgy tartja kedvem, akkor sértődötten elvonulni. Jog? Mire jogosít fel? Házasság? Válás? Papírok? Idegenek előtt vitázni? Idegenek kezébe adni a sorsunkat?
De mégis. A jog egymáshoz, papíron, az egy lehetőség. Amivel élhetünk, vagy nem. Ahogy a kedvünk tartja. Mármint, ha valaki hetero. Akkor van joga ahhoz, hogy eldöntse. Nekünk nincs jogunk ehhez.
Jaj, hosszú lesz. Nem erre indultam. De ez most csak úgy van. Cenzúrázatlanul. Úgy, ahogy kiesnek belőlem a szavak. És mindjárt holnap. Még kilenc perc van ebből a napból.
Olvasni sem lesz rövid. Megírni sem. De egyszerűen nem tudom, most abbahagyni.
Évek óta fojtom el magamban ezt a sok dolgot. Persze, beszélünk ezekről itthon, vagy bárhol, ahol szóba kerül. De írni az más. Megírni, bevésni, nyilvánosan hangot adni ennek. Az más.
Talán kicsit felszabadító. Vagy nem. Csak úgy kijön.
Szóval nem tudom, hogy jó lenne-e, ha ugyanolyan jogaink lennének. Lehet, hogy azzal elveszítenénk a szabadságunkat, a ragaszkodásunkat, a küzdeni akarásunkat. Lehet, hogy akkor könnyebben megszoknánk egymást. Vagy?
Sokan mondják, hogy a papír nem számít. Nem tudom. Én éltem házasságban, és tudom, hogy megszabadulni onnan sem igazán egyszerű. De tudom azt is, hogy nem szerelem alapú volt a házasságom. Sosem felejtem el, amikor a barátnőnk fényképezett minket az esküvőnk napján, és azt mondta: “nézzetek egymásra szerelmesen”, és erre a leendő férjanyag cinikusan elmosolyodott, és azt mondta: “három és fél év együttélés után, ugyan ne viccelj már”.
Én akkor azt hittem még, hogy szerelmes vagyok, mert nem tudtam, hogy milyen érzés az igazi szerelem, és nagyon rosszul esett. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy: “na jó, akkor hagyjuk az egészet, nem olyan fontos ez, ilyen megaláztatást nekem nem ér meg, ilyen áron nem kell”, de nem egy film szereplője voltam, hanem egy alkalmazkodni akaró, családra vágyó lány, aki azt hitte, hogy ez az egyetlen és igazi módja annak, hogy családja legyen.
Tényleg milyen naiv voltam!
Most más van. Most nem tűrnék egy ilyen beszólást. Úgy csapnám be magam után az ajtót, hogy vissza se néznék. Nekem már nem lehet ilyet mondani. Már nem vagyok báb.
Talán mégis benőtt a fejem lágya? Ez lenne az? Vagy ez is csak a naivitásom része?
Én szerelmes vagyok. Igazán, és szenvedélyesen. Állítólag ez valami biológiai dolog, ami elmúlik. Valahogy nálunk furán működik a biológia. Nem múlik, nem csitul. Ugyanúgy rajongunk, ugyanúgy durcizunk, ugyanúgy megbocsátunk, ugyanúgy bújunk, és ugyanúgy nem tudunk egymás nélkül élni, mint az elején. A mai napig szállóige maradt közöttünk, hogy: “ugyan, ez még egy friss kapcsolat”. Ezt írta az egy hetes kapcsolatunk utáni lelkendezésünkre valaki azon az internetes fórumon, ahol megismerkedtünk. Bár, már lehet, hogy ezt írtam. Sőt, lehet, hogy több dolog is van itt, amit már írtam. Szenilis vénasszony vagyok már, gyakran ismételgetek dolgokat.
Én azt hiszem, hogy ilyen az igazi szerelem. Aki azt mondja, hogy idővel elmúlik, az nem az igazi szerelemről beszél.
Emlékszem, amikor a húgom halála után kineziológushoz jártam, és megkérdezte a kineziológus, hogy szerelmes vagyok-e a férjembe. Én pedig elgondolkodtam nagyon ezen. És nem, nem éreztem ilyesmit. Akkor már nem három és fél év együtt élés volt mögöttünk, hanem plusz még pár év házasság. Azt mondtam neki, hogy barátságot érzek, haverságot, ilyesmit. Hogy szerelem az nincs, de van nagy-nagy szeretet. Ezt akartam hinni. Ez naivitás volt. A nagy-nagy szeretet az nem volt. Nagy-nagy megszokás volt, és félelmek, amik gúzsba kötöttek minket.
Ha lett volna igazi szeretet közöttünk, akkor ma tudnánk beszélgetni barátként. De nem tudunk. A békesség miatt csak közvetítőn keresztül (anyukája által) kommunikálunk.
Látom a másik példát is. A párom tud beszélgetni a volt férjével. Sőt, még én is tudok beszélgetni az ő volt férjével, amikor úgy alakul a szitu.
Jaj, most ez hogy jött ide. De maradjon. Mindegy. Mondom, most nincs cenzúra, nincs törlés. Jöjjön, aminek jönnie kell. Hagyom, kiengedem, szabad folyást engedek a szavaknak.
Valahol viszont elvesztettem a fonalat. Azt a gondolatmenetet folytatni akartam. Elkalandoztam.
A zöld könyvnél, a lelkesedésnél akadtam el, és kanyarodtam a második kamaszkorunkig, a szerelemig, a jogtalanság állapotáig.
Ó édes jogtalanság! Köszönet, hogy szabaddá teszel! Köszönet, hogy félnem kell attól, hogy elveszíthetek mindent! Köszönet, hogy minden nap egy küzdelem! Köszönet, hogy erőssé teszel ezzel! Köszönet, hogy megtanítasz arra, hogy nem a papír a fontos, hanem az igazi érzések!
Azért köszönet azoknak is, akik küzdenek a jogainkért! A nehezen megszerzett jogokat, talán jobban megbecsüli az ember.
Azért vannak jó emberek. Sokan. És ami a döbbenet, hogy olykor a nem jó emberek is jó emberek, csak igyekeznek titkolni, olykor nem túl jól. Néha azt hiszem, hogy sokan, akik gyűlölködnek, csak azért teszik, mert félnek, ha nem így tennének, akkor gyengének látnák őket.
Amúgy nem vagyok ilyen zen. Ez csak olyan alapgondolat. Néha felsejlik. De többnyire racionális gondolkodású vagyok. Vagy nem. Hisz pont ez az. Nem igazán nőtt be a fejem lágya. Mondom.
Vagy inkább csak vitatkozom magammal, mert nem tudom. Ezt se.
Nem tudok semmit. Ezt meg Szókratésztől tanultam.
Na daráljam már le. Kezdek fáradni. Ez már nem fér be a tegnapi napba, hiszen mindjárt fél egy. Ma se alszom sokat, úgy tűnik.
Zöld könyv. Gyereknevelési zöld könyvek. Aztán jött egy újabb zöld könyv. A paleo zöld könyv.
Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás – a nyugati életmód és a civilizációs betegségek.
Totál beszippantott. Már a honlapján is olvasgattam dolgokat, de a zöld könyv, az igazán összeszedett kis anyag volt. És ahogy olvastam, csak bólogattam, ahogy mind magamra ismertem benne. Igen, elhíztam. A terhesség alatt feljött harminc kiló, majd az évek során minden fogyókúrával, diétával és jojózással további tíz kiló. Bólogattam ott is, amikor arról írt, hogy a dietetikusok rossz étrendi tanácsokat adnak. Ezt is tapasztalatból tudom. Pár évvel ezelőtt végigcsináltunk mindketten a kedvesemmel egy személyre szabott, dietetikus által összeállított diétát. És a végeredmény az lett, hogy tovább híztunk. És nem azért nem bírtuk az étrendet végül hosszú távon folytatni, mert kevés lett volna a kaja, hanem épp ellenkezőleg. Túl sok volt. Képtelenség volt annyit enni, amennyit a dietetikus előírt. Folyton főzni kellett, minden nap mást, és folyton kidobáltuk a kaja felét, mert nem bírtunk annyit enni, amennyi elő volt írva. És még így is híztunk.
Persze, a zöld könyv rávilágított, hogy miért. Tele volt az a diéta szénhidráttal és gyümölcscukorral. És folyton enni kellett, ha éhesek voltunk ha nem. Már undorom volt minden kajától, már a főzés gondolatára is kirázott a hideg.
És jött a paleo, és szokásos lelkesedésemmel ezerrel nekikezdtem. Nem mondom, hogy könnyű volt elhagyni a tejet a tejeskávémból, vagy a rizst, a krumplit és a hüvelyes zöldségeket, de már nem hiányzik egyáltalán. És lassan-lassan megszoktam az új ízeket is, és rájöttem, hogy sokkal változatosabban is lehet enni, mint ahogy azt valaha is gondoltam. Olyan érdekes ízkombinációkat próbálok ki, amiket korábban soha. Pl: tonhal, főtt tojással, körtével és savanyú uborkával. Kinek jutna eszébe ilyesmi, ha azt mondja: “gyorskaja”. Nekem.
Majd írok még talán erről valamikor. Most többet inkább nem. Fáradok. De még végig akartam írni a gondolatmenetet.
A 2016. így a paleo bevezetésének az éve volt. Az év vége a második trombózisomé, és a gyógyszerváltásé. Syncumarról Xareltora.
A trombózisom alatti otthoni szieszta rádöbbentett, hogy nem csak kövér vagyok, hanem rendetlenség is van körülöttem, körülöttünk. Amikor a kedvesemmel összeköltöztünk, akkor ugyanis két korábbi háztartás találkozott, azaz dupla annyi kacatunk lett, mint korábban volt. Folyton át akartuk nézni a holmikat, folyton igyekeztünk rendet tenni, de annyi holmink volt, hogy úgy éreztük, hogy sose érünk a végére.
Egyszer csak, ahogy a neten rendszerezéssel kapcsolatos dolgokat olvasgattam, rátaláltam a következő lelkesedésem tárgyára:
Marie Kondo: Rend a lelke mindennek
Így a 2017. éve KonMari éve lett, és a segítségével eljutottunk odáig, hogy a holmijaink kilencven százalékától búcsút vettünk. Ideértve még a bútorokat is.
Villámgyorsan magunkévá tettük a fő irányvonalat: “csak az maradhat, ami örömet okoz”.
2017-ben ismét új albérletbe költöztünk.
Összeszámoltuk pár napja, hogy a lassan hét év alatt, amióta együtt élünk eddig hatszor költöztünk. Nem minden évben ugyan, mert voltak olyan évek (2016. és 2018.) amikor nem költöztünk, és volt olyan év (2012.) amikor kétszer költöztünk egy éven belül.
A gyerekek is úgy emlékeznek vissza dolgokra, hogy azt kötik az eseményhez, hogy melyik házban történt. Most itt jó lenne kicsit hosszabb távon maradni, mert még soha sehol nem éreztük annyira jól magunkat, mint itt. És ez azt hiszem sokban köszönhető KonMarinak, hogy segített minden olyan holmitól búcsút venni, ami nem okozott örömet.
Azért volt még valami, ami 2017-ben indult. Az pedig a dobozbútor-gyártás. Mivel a bútoraink nagy részétől megváltunk, most nincs annyi bútorunk, mint kellene, viszont a költözésekből megmaradt rengeteg kartondoboz. Korábban volt olyan, hogy évekig ki sem pakoltunk egy-egy papírdobozból. Most ilyen nincs. Minden papírdoboz élére hajtogatva a fal mellett sorakozva várja, hogy dobozbútorrá alakuljon. Sajnos időnk nem sok van erre, de lassacskán haladuk talán ezen a téren is.
Ezzel kapcsolatban nagy ihlet volt a Kikomoda oldal, amire a youtube-on találtunk rá. Az általa készített bútorok azok, amikhez hasonlóban gondolkodunk. Illetve egy kicsit másképpen készültek a tervek, mint ahogy az egy általános bútorgyártásnál szokás, de majd később írok erről is.
És most, 2018-ban elkapott a Ryder Caroll által megálmodott Bullet Journal gyorsnaplózás is.
Ezzel ugyan még gyerekcipellőben járok, de a lelkesedésem hatalmas, és ez ismét olyan, ami egyre jobban átragad a családtagjaimra is.
Most akkor ennek itt most hirtelen lesz vége, jó?
Leragadnak a szemeim. Végre azt hiszem tudok majd egy kicsit aludni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: