– Anya, elmondhatom azt a verset amit ma tanultunk az iskolában? – kérdezte a kisfiam két hónapja az egyik nap, amikor este a tankönyveit bepakolta a táskájába a másnapi órarend szerint.
– Persze, mondd csak! Szívesen meghallgatom – mondtam lelkesen és gyanútlanul.
Amint csillogó szemmel belekezdett Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra… című versébe, a torkom egy pillanatra összeszorult, és feltolultak bennem a régi emlékek.
1986. október vége volt. Másodikos kisdiákként, két hónappal a nyolcadik születésnapom előtt voltam, amikor az iskolában a tanító néni megkérdezte, hogy ki szeretné elmondani a verset, amit meg kellett tanulni. Jelentkeztem. A tanító néni szokatlanul túlzó kedvességgel szólított fel, és hallgatott végig, amíg a verset mondtam. A gyerekek áhítatos néma csendben figyeltek. Minden szem rám szegeződött, én határozottan, csengő hangon, szépen betanulva szavaltam Petőfi Sándor versét.
Amikor ahhoz a részhez értem:
“Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.
És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméböl is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg”
a hangom kissé megremegett, és a sírás fojtogatott, de végigmondtam hősiesen a verset, amit az Anyukám tanított nekem az előző héten, majd pénteken begyógyszerezte magát, elaludt és meghalt mellettem.
A tanító néni csillagos ötöst adott a versmondásomra. Soha azelőtt nem értékelt még ennyire. Addig átlagos voltam, és hétköznapi. Onnantól kezdve az a kislány lettem, akinek meghalt az anyukája.
Az emberek sok dolgot könnyedén feldolgoznak, és átlépnek rajta, de azt az egyet valahogy nehezen, ha egy kisgyereknek meghal az anyukája. Az valami olyan szörnyű tragédia, amivel nem tudnak mit kezdeni. Az pedig már végképp kicsapja a biztosítékot, ha elmondom, hogy pontosan hogyan történt.
Aznap este az élettársával veszekedtek. A férfi szokásához híven részegen ment haza. Anyu akkor már napok óta nem tudott lábra állni segítség nélkül az ismét kialakulóban lévő trombózisa miatt, mégsem tudott úrrá lenni a természetén amikor a férfi vitázni kezdett vele.
Még ma is emlékszem, milyen energiával vetette bele magát a veszekedésbe. Ült az ágyban, onnan kiabált mindenfélét. Legvégül már azt, szó szerint emlékszem: “Két feleségedtől elváltál, a harmadikat megölöd!”.
Emlékszem a meghökkenésemre, ahogy ezt a mondatot hallgattam. Bárki más a mondat utolsó felén döbbent volna, engem azonban a mondat első fele jobban meglepett. Emlékszem, ahogy csodálkozva azon morfondíroztam, hogy miért beszél úgy magáról, mintha a felesége lenne, amikor nem az. A mondat második felén nem csodálkoztam. Anyu mellett mindennapos dolog volt azt hallgatni, hogy ő mindjárt meghal, és bárcsak meghalna, és, ha ez hamarosan nem következik be, akkor majd ő tesz arról, hogy bekövetkezzen, hiszen semmi mást nem vár már az élettől, csak azt, hogy mihamarabb vége legyen. Nem csak nekem mondta ezt. Mindenkinek akivel egyáltalán még szóba állt. Nem sok ilyen ember volt ugyan, emlékeim szerint, hiszen a fél világgal harcban állt, nem nagyon tudott kijönni az emberekkel hosszú távon. Nem tudott másokhoz alkalmazkodni, nem tudott csendben maradni, ha valamiről eltérő véleménye volt, mint másoknak.
Voltak szép emlékeim is Róla, azt hiszem, de idővel annyi rosszat hallottam az apámtól, nevelőanyámtól, a mamáimtól, Anyu húgától, a rossz természetéről, hogy ezek a szép emlékek az évek során elhalványultak.
Amikor pár éve valaki azt mondta nekem, aki ismerte őt és engem gyerekkoromból, hogy: “Anyukád nagyon szeretett téged!”, csak keserűen és hitetlenül elmosolyodtam.
Emlékszem arra az estére, ahogy Anyu az élettársa szeme láttára vette be az összes létező gyógyszert, amit otthon talált, a férfi pedig csak röhögött rajta (kiváltképp azon, ahogy még az én kanalas gyógyszeremet is felhörpintette), sőt, átvitte még a másik szobából is az ott található gyógyszereket. Emlékszem, hogy, mivel Anyu nem tudott segítség nélkül már járni, ezért engem kért meg, hogy vigyek neki egy pohár vizet, hogy le tudja nyelni a gyógyszereket.
Szófogadó kislány voltam. Vittem neki vizet. Nem tudom, hogy tudta, felmérte-e akkor, hogy ezzel milyen lelkiismeret-furdalást okozott nekem. Évekig nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ha akkor nem viszek neki vizet, akkor talán még ma is élne. Évekig víz nélkül nyeltem le a gyógyszereket, hogy ha egyszer én is hasonló helyzetbe kerülök, nekem ne kelljen valakit megkérnem arra, hogy vizet hozzon nekem.
Eleinte még számoltam a napokat, a heteket, a hónapokat, hogy mennyi ideje bírom így, nélküle. Két évig még az éveket is számon tartottam. Azóta már csak azt mondom, ha kérdik: nyolcvanhatban, vagy azt, két hónappal a nyolcadik születésnapom előtt.
Októberben történt. Éppúgy, ahogy tizenhárom évvel később a húgom halála is. Anyu 29 éves volt, Hugi az intenzív osztályon, félkómában töltötte be a 27-et. 2009. szeptember 13-án lett 27 éves. Pár nappal azután, hogy leesett az erkélyről, és olyan durván összezúzta a testét, hogy deréktól lefelé lebénult. A balesetét követő napokban még úgy-ahogy lehetett vele kommunikálni. Azt mondta, hogy nem tudja, hogy mi történt. Munkába akart menni, annyit tudott, a többire állítólag nem emlékezett.
Tudom, hogy emlékezett. Tudom, hogy pontosan tudta, hogy mi történt. A szemébe néztem, és láttam. Nálam jobban senki nem ismerte őt. Bármit is mond apa, vagy az anyja. Ők sosem ismerték úgy, ahogy én. Sosem látták olyannak, amilyen valójában volt. Ő pedig belefáradt abba, hogy olyan legyen, amilyennek látni akarják.
Valójában nem akart meghalni. Nem akart öngyilkos lenni. A baleset-teória szerint felvette a cipőjét, vállára akasztotta a táskáját, dolgozni indult. Mivel azonban nem tudta kinyitni az ajtót (nemrég költözött a barátjával abba az albérletbe, és többször is jelezte, hogy nehezen nyílik a zár), megpróbált kimászni a második emeleti erkélyről.
Egy levelet is hagyott a barátjának, amelyben leírta, hogy nem tudja kinyitni az ajtót, de nem akar elkésni a munkából, nincs pénz a telefonján, úgyhogy nem tudja felhívni, de mindenképpen el kell mennie dolgozni.
Miért nem dörömbölt az ajtón, hátha valaki meghallja és segít? Miért nem kiabált az erkélyről, hátha valaki meghallja és segít? Miért nem várta meg a barátját, amire az hazaér a munkából, és inkább miért nem vállalta be ezzel együtt annak a kockázatát, hogy elkésik a munkából és magyarázkodnia kell?
Tudom, hogy emlékezett. Tudom, hogy pontosan tudta, hogy mi történt. A szemébe néztem, és láttam. Nálam jobban senki nem ismerte őt. Bármit is mond apa, vagy az anyja. Ők sosem ismerték úgy, ahogy én. Sosem látták olyannak, amilyen valójában volt. Ő pedig belefáradt abba, hogy olyan legyen, amilyennek látni akarják.
Valójában nem akart meghalni. Nem akart öngyilkos lenni. A baleset-teória szerint felvette a cipőjét, vállára akasztotta a táskáját, dolgozni indult. Mivel azonban nem tudta kinyitni az ajtót (nemrég költözött a barátjával abba az albérletbe, és többször is jelezte, hogy nehezen nyílik a zár), megpróbált kimászni a második emeleti erkélyről.
Egy levelet is hagyott a barátjának, amelyben leírta, hogy nem tudja kinyitni az ajtót, de nem akar elkésni a munkából, nincs pénz a telefonján, úgyhogy nem tudja felhívni, de mindenképpen el kell mennie dolgozni.
Miért nem dörömbölt az ajtón, hátha valaki meghallja és segít? Miért nem kiabált az erkélyről, hátha valaki meghallja és segít? Miért nem várta meg a barátját, amire az hazaér a munkából, és inkább miért nem vállalta be ezzel együtt annak a kockázatát, hogy elkésik a munkából és magyarázkodnia kell?
Azt hiszem, az igazság nem tetszene apáméknak.
Amikor a klinikán odaadták a cuccait a barátjának, összefutottunk az intenzív osztály előtt. A barátja kérte, hogy kísérjem el, nézzem át vele együtt a dolgait, hátha találok magyarázatot a történtekre, mert ő nem érti.
A baleset előtti napon együtt voltam Hugival. Sétáltunk, és egy turkálóban jártunk. Nagy boldogan vetette bele magát a turkálós ruhák közé. Emlékszem, életében először velem járt turkálóban, amikor a születésnapjára azt a fekete hosszú ruhát turiztam neki, amitől sosem vált meg. Nem sokkal azután történt, hogy engem kirúgtak otthonról, és tiltották a húgomnak, hogy velem találkozzon.
Kicsivel később egyszer azt mondta, hogy apáéknak fogalma sincs, hogy milyen törést okoztak az életében azzal, amikor engem kirúgtak otthonról. Én voltam az egyetlen, akihez mindig őszintén fordulhatott ha bármi baja volt.
A baleset előtti napon is mondta, hogy milyen sokat jelentek neki. Hatalmas lelkesedéssel mesélte, hogy a barátja feleségül akarja venni, és az élete most már révbe ért. Pontosan így fogalmazott, emlékszem: “Az életem révbe ért”. Annyira akartam hinni a látszatnak, de emlékszem, éreztem, hogy valami mégsem kerek a történetben. Megkérdeztem tőle: “Tényleg boldog vagy?”, és ő lelkesen bólogatott, hogy igen, majd elfordult, és még nagyobb vehemenciával vetette bele magát a turis ruhák közé, és diadalittasan kiemelt egy pólót, amit nekem talált.
Nem igazán beszéltem erről, mert nem akartam, hogy a barátja tudja. Nem akartam még nagyobb fájdalmat okozni. Egy ideje azonban látom már, hogy van valakije, a közösségi oldalakon nyilvánosan láthatóak a fényképeik, és úgy tűnik, már nem gondol a húgomra. Talán ha mégis valami csoda folytán a blogomra téved, ha valami miatt mégis elolvassa, amit most leírok, megbocsátja, hogy nem mondtam el, és megbocsátja, hogy most leírom mégis. Az igazságot talán sosem fogjuk megtudni erről az egészről, de ismerve húgom jellemét, lehet némi fogalmunk arról, hogy miért történt mindez. Nem vigasz persze, sőt, nehéz is elfogadni, de mindenképpen érdemes tanulni az esetéből. Ahogy azt gondolom, mindenből lehet tanulni, ami az életben velünk történik. Anyukám halálából éppúgy sokat tanultam, mint ahogy a húgom halálából is.
Keserű tanulság persze mindkettő.
2009. tavaszán volt egy terhességem, amiről az orvosok nem tudták megállapítani, hogy méhen kívüli, vagy méhen belüli. Az orvosom ragaszkodott ahhoz, hogy amíg ki nem derül, hogy nem méhen kívüli, addig kórházban kell maradnom, mert a méhen kívüli terhességbe akár perceken belül belehalhat az ember. Kíséret nélkül még a kertbe sem mehettem le sétálni. Nem éreztem ugyan betegnek magam, és a férjem nap, mint nap, amikor telefonon beszéltünk azt mondta, hogy reméli, hogy ismét hamarosan elvetélek (előtte lévő évben már volt egy vetélésem), és akkor végre hazamegyek, mert el sem tudom képzelni, hogy most neki milyen nehéz otthon egyedül gondoskodnia a kisfiunkról.
Bár csupán 2 km-re laktunk a kórháztól, a két hét alatt, amíg bent voltam, mindösszesen kétszer látogatott meg.
Hugi 26 km-re lakott a kórháztól, mégis minden nap bejött hozzám. A barátja a kórháztól nem messze lévő településen lakott, és ha engem meglátogatott, utána mindig találkozott a barátjával is. Mindig örültem amikor jött, mindig nagyon vártam a sétákat a kertben, a padon ücsörgős beszélgetéseinket. Emlékszem az első napra, amikor meglátogatott. Nagyon izgatott volt, azt mondta, hogy a barátjával a kórház előtt találkoznak majd, és a kerítésen keresztül lessem meg, hogy milyen, és másnap, ha jön, majd mondjam el a véleményem.
Bár csupán 2 km-re laktunk a kórháztól, a két hét alatt, amíg bent voltam, mindösszesen kétszer látogatott meg.
Hugi 26 km-re lakott a kórháztól, mégis minden nap bejött hozzám. A barátja a kórháztól nem messze lévő településen lakott, és ha engem meglátogatott, utána mindig találkozott a barátjával is. Mindig örültem amikor jött, mindig nagyon vártam a sétákat a kertben, a padon ücsörgős beszélgetéseinket. Emlékszem az első napra, amikor meglátogatott. Nagyon izgatott volt, azt mondta, hogy a barátjával a kórház előtt találkoznak majd, és a kerítésen keresztül lessem meg, hogy milyen, és másnap, ha jön, majd mondjam el a véleményem.
Kedves, rendezett, jóképű fiúval láttam elmenni onnan. Szimpatikusnak tűnt első ránézésre is.
Amikor másnap látogatóba jött a húgom, el is mondtam neki. Szégyenlősen elmosolyodott, aztán egyszer csak elkomorult.
– De van egy kis baj – mondta.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Az, hogy nem vagyok szerelmes. – némi gondolkodás után azonban vidámabban hozzá tette – De jó férjanyagnak tűnik, ugye?
Nem emlékszem, hogy mit mondtam erre. Vagy azt, hogy a szerelem még később is jöhet, vagy azt, hogy szerelem nélkül nem lenne szabad férjhez menni senkihez. Nem tudom. Arra emlékszem csak, hogy sokat utalt arra, hogy nekem mennyire bejött az élet, hiszen férjem van, gyerekem van, és van egy házunk, nem vagyok már gyökértelen.
Szinte meg sem hallotta amikor mondtam, hogy ha a kórházban felhív a férjem, minden nap veszekszünk telefonon, és sírva teszem le a telefont, mert tudom, hogy azt akarja, hogy elvetéljek, pedig minden vágyam volt még egy gyerek, mert nem akartam, hogy a fiam egyke legyen, és ne tudja meg, hogy milyen jó dolog, ha az embernek van egy testvére, akire mindig számíthat a bajban.
Hugi azt akarta látni, hogy boldog vagyok. Igaz, én minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ezt elhitessem a környezetemmel. Az első egy-két ember, aki ezt valójában megkérdőjelezte, az akkori szobatársaim voltak a kórházban.
Egy kórházi szobában, összezárva több emberrel, az ember olyanokat is lát a másik életéből, amit akár még a hozzá legközelebb állók sem akarnak meglátni. Az egyik lány, akivel többször beszélgettem a kórházban, abban a boltban dolgozott, ahova a férjemmel gyakran jártunk, úgyhogy nem csak a kórházból ismert minket.
Nagyon gyakran mondta nekem, hogy mennyire meglepi őt az, hogy engem csak a húgom látogat, a férjemet pedig csak kétszer összesen, akkor is igen rövid ideig maradt nálam.
Valóban kétszer látogatott meg, és valóban igen rövid ideig maradt. Idegesítette, hogy nem annyira vele törődtem, mint inkább a kisfiamat babusgattam, mert örültem, hogy végre pár percre láthatom, magamhoz ölelhetem. Emlékszem, ahogy a férjem panaszkodott, hogy milyen nehezen bír a gyerekkel, folyton igényli az ember figyelmét, és különben is borzasztó, hogy főzni kell neki, fürdetni kell, pelenkázni kell, öltöztetni kell, mosni kell a ruhákat, teregetni, takarítani, és egyéb ilyen női munkákat, mert én a kórházban lógatom a lábam, pedig semmi bajom nincs.
Amikor ezt elmeséltem a kórházban a szobatársaimnak, teljesen ledermedtek. Mindenki azt kérdezte, hogy miért élek együtt ezzel az emberrel, miért akarok neki még egy gyereket szülni, miért ragaszkodom hozzá.
Mentegetőztem, hogy egyébként nagyon rendes ember, és szeretem. Amikor kérdezték, hogy ő is szeret-e engem, akkor rávágtam ugyan, hogy igen, hiszen gyakran mondta, hogy nem tudna mihez kezdeni nélkülem, mégis elgondolkodtam ezen a kérdésen.
Mentegetőztem, hogy egyébként nagyon rendes ember, és szeretem. Amikor kérdezték, hogy ő is szeret-e engem, akkor rávágtam ugyan, hogy igen, hiszen gyakran mondta, hogy nem tudna mihez kezdeni nélkülem, mégis elgondolkodtam ezen a kérdésen.
Azt hiszem, ott a kórházban fogalmazódott meg először bennem az, hogy talán fontolóra kellene vennem a válás gondolatát.
Ilyen gondolatok cikáztak bennem, amikor a húgom azt mondta, hogy újonnan megismert barátjába nem szerelmes ugyan, de jó férjanyagnak tűnik. Amikor az én házasságomra utalt, legbelül reméltem, hogy az ő házassága jobban sikerül majd. Számba vettem, hogy a szerelemnek nevezett dolog, talán nem is annyira fontos dolog, hiszen én sokáig szerelmes voltam a férjembe, mégis tönkrement a kapcsolatunk.
Akkor persze még nem tudtam, hogy mennyire, csak sejtettem, hogy nem haladunk jó irányba.
Kissé elkalandoztam. Még novemberben kezdtem el írni ezt a bejegyzést, és végül több, mint egy hónapig hozzá sem tudtam nyúlni.
Az őszről akartam írni, arról, hogy mit jelent számomra az ősz. Arról akartam írni, hogy minden ősszel, ahogy közeleg az október, egyre nehezebben bírok jó kedélyállapotban maradni. Folyton igyekszem ilyenkor nem mutatni a legbensőbb érzéseimet, igyekszem nem tragikusan gyászolni a halottaimat, és évről-évre jobban sikerül is ez.
Az idén olyan vehemenciával vetettem magam a munkába, hogy még itthon is folyton dolgoztam, gyártottam, és pofozgattam a kis excel tábláimat, babusgattam a függvényeimet, csak ne kelljen a gyászomra gondolni.
Nem sírtam. Még akkor sem, ha nem láttak. Alapvetően nehezen sírok egyébként is a nagyon fájó dolgok miatt. Apróságok szoktak végül kibillenteni a nyugalmamból. Apróságokon kezdek el leginkább sírni, amikor már végképp kiborulok.
És az jó. Annyira jó amikor már végre képes vagyok sírni. Annyira jó, amikor nem érzem már a szorító gombócot a torkomban.
Tavaly októberben könnyebb volt. Gondok voltak a fiam iskolájában, és végül át kellett vinnem másik iskolába, mert teljesen kikészült, kikészültünk. Biztosan hülyén hangzik, hogy könnyebb volt, mert természetesen nehezebb volt maga a szituáció, de sírnom legalább könnyebb volt. A gyermekemről volt szó. Érte, vagy miatta könnyebben sírok. Magam miatt nehezebben.
Az idén nem volt semmi olyan zűr, ami miatt képes lettem volna sírni. Mégis eljött az október. És minden nap vártam, hogy teljenek a napok, hogy eljussak valahogy a halottak napjáig, és onnantól már könnyebb lesz. És minden nap kitaláltam valamit, hogy ne kelljen ezekkel az érzéseimmel foglalkoznom, hogy ne kelljen gyászolnom. De az idén valahogy két temetés is közbe jött, amire el kellett mennem. Az egyik temetés egy volt kollégám férjének a temetése volt, a másik az apai mamám temetése.
Az anyukám temetésén nem sírtam. Még nem voltam nyolc éves, de már akkor is nehezemre esett a saját fájdalmamat sírással kifejezni. Ezt a felnőttek úgy értékelték, hogy azt mondták: “Nézd milyen szívtelen ez a kislány, a saját anyja temetésén sem sír.”.
Az első nap, amikor képes voltam Anyu halála miatt sírni, az az első nélküle töltött anyák napja volt. Akkor is csak úgy, amikor senki sem látott. Azóta sem igazán szeretem az anyák napjákat, pedig már nekem is vannak gyermekeim, akik felköszöntenek ezen a napon. Mégis legszívesebben kitörölném azt az ünnepet is a naptárból.
Talán az összes többit is szívesen kitörölném, azt hiszem.
Nehezen bírom az ünnepeket. Nem túl sok régi szép emlékem kötődik hozzájuk.
Az ünnepekről az idegeskedés, a veszekedések, a megfeleli akarás, a képmutatás és ilyenek jutnak az eszembe.
Ó, azt hiszem, ez most nem egy pozitív írás lett. Nincs is kész. Olyan félmunka az egész. Félbehagyott gondolatokkal.
Most ez ilyen.
Ma jönnek haza a gyerekek az apáiktól, mamáiktól. Még ma reggel be akartam fejezni ezt az írást. Igazából át sem akartam hozni az új évre.
Új év. Fogadalmak.
Fogadom, hogy nem hozok haza többé munkát.
Fogadom, hogy több időt töltök a Kedvesemmel, a gyerekeinkkel, mint eddig, mert ők a legfontosabbak nekem.
Fogadom, hogy több időt szakítok arra, hogy utat engedjek az érzéseimnek.
Engedni fogom, hogy fájjon, és nem próbálom meg szépíteni a dolgokat magam előtt.
Megengedem magamnak, hogy sírjak, amikor valami nekem fáj, és nem csak akkor sírok, amikor mások fájdalmát átérzem.
Fogadom, hogy nem akarok megfelelni senkinek többé. Magamnak se.
Elfogadom azt aki vagyok akkor is, ha nem értek egyet olykor a saját cselekedeteimmel.
Jó. Most végre sikerült. Sírtam kicsit. Kezdetnek ez is megteszi.
Válaszok olyan kérdésekre, amiket talán fel sem lenne szabad tenni, amikre még kevésbé lenne szabad válaszokat keresni:
Az én válaszaim.
Miért halt meg Anyu?
Mert a szülei elkényeztették amikor gyerek volt. Mert nem tanult meg alkalmazkodni másokhoz, mert nem tanították meg alkalmazkodni másokhoz. Mert nem tanították meg arra, hogyan küzdjön meg a nehézségekkel. Mert nem tanulta meg, mi a felelősség. Nem tanulta meg, hogyan kell a saját tetteiért felelősséget vállalni, és nem tanulta meg azt sem, hogyan kell más emberekért felelősséget vállalni. Mert nem tanulta meg önmagát becsülni és az élete alakulásáért, önmagáért felelősséget vállalni.
Kinek a hibája?
Mindaz, amit nem tanult meg, amit nem tanítottak meg neki, a szülei hibája. Felnőttként viszont már a saját hibája volt az, hogy nem változtatott önmagán, az életén, a hozzáállásán.
Azt, hogy ki mennyire érzi magát felelősnek abban, hogy nem figyelt rá, amikor ezeregy jelét adta annak, hogy bajban van, hogy nem segítettek neki kilábalni a nehézségekből, azt mindenki döntse el maga. Ha elegendő önvizsgálatot tart az ember, akkor képesnek kell lennie arra, hogy eldöntse, meddig terjed a felelőssége az adott ügyben.
Egy biztos: nem én vagyok a felelős a haláláért. Kiskorú gyerek voltam. Védtelen, akire senki nem figyelt. Még a saját anyja sem.
Miért vagyok szerencsés?
Mert az élet megtanított arra, amire az anyukámat a szülei nem tanították meg. Ezek a leckék azonban igen fájdalmas leckék voltak. Nagy árat fizettem és fizetek értük.
Mi történt a húgommal?
A szülei kivételeztek vele gyerekkorában, mert ő volt a kicsi, ő volt az édes gyerek, és ezért rengeteg dolgot nem tanítottak meg neki, amit nekem akarva akaratlan megtanítottak.
Neki nem kellett felelősséget vállalnia a rossz jegyeiért, a rendetlenségéért, a takarítás, mosakodás hiányáért.
Ha felhoztam ezt, mindig azt válaszolta az apám, hogy tőlem többet várnak, mert tőlem többet lehet várni.
Ha hazudott, ha elcsavargott, ha lopott valakitől, nem próbálták meg megérteni, hogy miért történt mindaz, nem keresték az okokat, hanem az anyja megverte érte. Durván. Volt, hogy eltört rajta a fakanál.
Persze, engem is durván vert a nevelőanyám, igaz, de nekem volt néhány év előnyöm vele szemben. Velem az anyukám közel nyolc évig sokat beszélgetett, sokat tanítgatott mindarra, amit fontosnak tartott. Ha rosszat tettem, leült velem, és meghallgatta a véleményem a dolgokról, majd elmondta, hogy ő hogyan gondolja a dolgokat.
Átgondoltam most, azt, hogy engem milyen dolgokért vert meg a nevelőanyám. Elsősorban azért, ha valamivel nem értettem egyet, valamit megpróbáltam elmagyarázni neki, úgymond “visszafeleseltem” neki. Gyakorlatilag a saját önálló véleményemért vert meg.
Azokat a dolgokat, amikért megvertek minket, a húgomnak a hazugságait, a lopásait, nekem a makacsságomat, a visszafeleselésemet újra és újra a szemünkre hányták. Az ember lánya ebben a családban nem tudott soha megszabadulni a “bűneitől”.
Hiába próbáltam alkalmazkodni, hiába próbáltam visszanyelni a véleményem egy-egy helyzetben, sosem mondták, hogy észrevették volna az erőfeszítéseimet. Hugi hiába próbált őszinte lenni, hiába nem lopott el egy-egy alkalommal valakitől semmit akkor amikor éppen megharagudott az illetőre, sosem vették ezt észre, sosem értékelték.
Egyáltalán soha nem vették észre, hogy azért lop másoktól, mert egyrészt azzal akarja büntetni az illetőt valamiért, amit sérelmére elkövetett, másrészt pedig azért, mert szeretetet próbál lopni.
Tőlem egyszer lopott. Egyszer gyerekkorunkban összevesztünk, és ellopta a kedvenc tollamat a tolltartóból. Amikor észrevettem, hogy hiányzik a tollam, sejtettem, hogy ő volt. Akkor azt mondtam neki, hogy tudom, hogy mérges rám valamiért, de beszéljük meg, mondja el és beszéljük meg. Attól, hogy a tollamat elveszi tőlem, nem oldódik közöttünk a feszültség, attól még nem lesz jobb. Ha megbeszéljük, akkor nagyobb az esély arra, hogy jobban fogja magát érezni azután, ha meghallgattam a véleményét.
Visszaadta a tollam, és soha többé nem lopott tőlem.
De mindenki mástól igen. A szüleinktől, a mamáktól, a barátaitól. a betegektől akiket ápolt. Mindenkitől egész életében.
És mindenkinek hazudott.
Persze, nekem is. Ez ellen nem tehettem semmit. Egyszerűen csak figyeltem rá, és próbáltam kiszűrni, hogy éppen igazat mond-e. Az érzéseiről többnyire nem hazudott, hanem inkább történeteket talált ki. Rengetegszer elmesélte például, hogy kirabolták, és azért nincs pénze. Ez volt az egyik általános jellegű dolog, ahogyan pénzt kért tőlem.
Miért halt meg a húgom?
Röviden megfogalmazva azt gondolom, hogy azért, mert, bár igyekezett megfelelni a társadalmi elvárásoknak, férjhez akart menni, mégis érezte, hogy ez csak egy színjáték, hiszen valójában bármilyen kedves az a fiú, ő mégsem szerelmes.
Képtelen volt ezt neki megmondani, mert sosem tudott felelősséget vállalni igazán azért, hogy az érzéseit őszintén elmondja másoknak kockáztatva ezzel akár a konfliktust is.
Másrészről pedig figyelemre vágyott. Éppúgy, mint az anyukám oly sok éve.
Azt gondolom, hogy egyikük sem akart valójában meghalni, csak a számukra fontos emberek figyelmét akarta felhívni magára.
Hugi talán azt gondolta, ha leesik a második emeletről olyan nagy baja nem lesz, hiszen éppen pár héttel azelőtt amikor vendégségben volt nálunk, beszélgettünk arról, hogy milyen butaság úgy próbálni meghalni, hogy kiugrik valaki az emeletről, hiszen az sem garancia a biztos halálra.
Szerintem azt gondolta, hogy nagy baj nem lehet, eltörik majd valamije, bekerül a kórházba, kicsit fekszik ott, a rokonai, barátai, a számára fontos emberek majd bemennek hozzá, kicsit többet törődnek vele, sajnálják majd a történtekért, és megkapja azt a figyelmet amire vágyik.
Azt gondolom, hogy a halála baleset volt. Olyan baleset, amit valójában ő maga szándékosan idézett elő.
Azért mászott le az erkélyről mert menekült. A saját döntései elől menekült.
A hazugságai elől, az adósságai elől, az igazság elől, a felelősség elől menekült.
Ezt nehéz feldolgozni azoknak, akik tényleg szerették. Azt gondolom azonban, ha valaki ezt nem akarja tisztán látni, ha valaki (mint ahogy például az apám és a nevelőanyám) ártatlannak akarja magát érezni ebben az ügyben, az súlyosan téved.
Éppúgy felelősek a húgom haláláért a szülei azért mert nem tanították meg szembenézni a nehézségekkel, nem tanították meg küzdeni, és felelősséget vállalni a tetteiért, mint ahogy anyukám haláláért is ilyen módon felelősek a szülei.
A felelősség ott kezdődik, hogy önmagunkért felelősséget kell vállalnunk, és ott folytatódik, hogy a gyerekeinkért felelősséget kell vállalnunk.
Amikor Hugi kórházba került, minden nap meglátogattam. Akkor is, amikor már kómában volt. Még amikor mesterséges éberkómában tartották, akkor is sokat beszéltem hozzá, amikor ott voltam, olykor a fülébe csúsztattam a fülhallgatómat, hogy egy kis zenét hallgathasson. Nem tudom, hogy észlelte-e, de azt tudom, hogy amikor én egy hónapig trombózissal a kórházban feküdtem, az volt a legjobb, ha zenét hallgathattam, és elfedhettem mindent magam körül.
A férjem sokat veszekedett velem minden nap amiatt, hogy a húgomat meglátogatom. Azt mondta, hogy minek megyek, hiszen úgyis kómában van. Azt mondta, hogy otthon vár a családom, én meg látogatósdit játszom. Mondtam, hogy a családom egyik tagja a kórházban fekszik, és haldoklik. Vele akarok lenni az utolsó pillanatáig, mert szeretem, és fontos nekem.
Nem értette meg.
Azt hiszem, ez volt a második még nagyobb löket ahhoz, hogy szétmenjen a házasságunk.
Hugi halála után mindenki azt mondta, hogy milyen jól tartom magam. Nem sírtam mások előtt, viszonylag nyugodtan tudtam beszélni a történtekről. De amikor hazaértem és becsuktam magam után az ajtót, lerogytam a földre, és képtelen voltam megmozdulni is.
Ebből kívülről senki nem látott semmit.
Sírni is csak akkor tudtam, ha a férjem sem volt otthon. Csak akkor, ha arra gondoltam, miket élhetett át a húgom az utóbbi időkben, és mi lehetett az, ami idáig vezetett. Sokáig hinni akartam, hogy előtte még ott volt az élet, hogy képes lett volna boldogan élni, hinni akartam, hogy véletlen szerencsétlenség volt az egész.
De amikor a barátja a baleset után felhívott magukhoz és megmutatta a húgom holmijait, és megtaláltam a táskájában a betegektől lopott Xanaxokat és egyéb nyugtatókat (egy egészségügyi gyermekotthonban dolgozott ápolónőként), valamint megmutatta a barátja az adósságairól a papírokat, amiket a kutatásai során elrejtve megtalált, akkor már nem hihettem véletlen szerencsétlenségnek, balesetnek.
Néhány fontos dolgot mindenképpen lehet tanulni az esetéből, és talán mindkettőjük esetéből.
Leginkább azt, hogy rendkívül fontos megtanítani a gyerekeknek, hogy felelősséget tudjanak vállalni a tetteikért, hogy szembe tudjanak nézni a nehézségekkel, és őszintén képesek legyenek bevallani, ha valamiben úgy érzik, hogy kudarcot vallottak, és képesek legyenek segítséget kérni.
Fontos, hogy megfelelő önbecsülésük legyen, és ezért elsősorban azt gondolom, hogy a szülők a felelősek.
És azt is meg lehetne tanulnunk, hogy a felületes jókívánságoknál, facebook-os like-oknál sokkal fontosabb, hogy valóban figyeljünk egymásra. Fontosabb, hogy ha valakinek szüksége van arra, hogy elmondjon nekünk valamit, akkor meghallgassuk. Fontos, hogy képesek legyünk elmondani másoknak, hogy értékesnek tartjuk őket. Olykor egy-egy apró dicséret, vagy elismerő szó az, ami tovább viszi az embereket az egyik napról a másikra.
Mit kérek azoktól, akik mindezt elolvasták?
Ne ítélkezzenek felettem amikor nem sírok egy olyan helyzetben, amikor mások szerint sírnom kellene!
Ne ítélkezzenek felettem, amikor képtelen vagyok úgy ünnepelni, ahogyan azt mások szokták!
Ne ítélkezzenek felettem, amikor nem köszöntök fel valakit a születésnapján, névnapján, karácsonykor, vagy bármikor!
Ne ítélkezzenek felettem, amikor nem úgy tartok kapcsolatot velük, ahogyan azt elvárnák tőlem!
Ne ítélkezzenek felettem, amikor rájönnek, hogy nő létemre egy nőt szeretek, igaz, őszinte és nagyon mély szerelemmel!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: