Az élet csupa változás, hiába szeretnének sokan bebetonozni bizonyos állapotokat. Az egyetlen dolog, ami állandó, hogy semmi sem állandó. Aki nem tud része lenni a változásoknak, annak folyamatos feszültség, szorongás jut osztályrészéül.
Én nehezen bírom az állandóságot, alapból úgy vagyok berendezve, hogy szükségem van a pörgésre, a változásokra. Szeretek új dolgokat felfedezni, szeretem magamba szívni a változások szelét, szeretem a “mi fog történni?” izgalmát. Valahogy mindig olyan ez nekem, mint a gyermekkori karácsony előtti izgalom. Ahogy gyerekként már októberben elkezdődött nálam a karácsonyi dalok dúdolása (és ez így is maradt, ezt sem tudtam kinőni), ahogy már ilyenkor morfondírozni kezdtem azon, hogy milyen ajándékot kapok végül. Gyerekként a karácsony lényege ez volt. A “mi van a csomagban?” izgalma. Ahogy nőttem, egyre izgatottabb lettem karácsony előtt, mert tudtam, hogy a csomagban nem csak olyan dolgok lehetnek, amire vágytam, hanem akár olyan dolgok is, amire még csak nem is gondoltam volna, hogy ott találom, vagy akár olyan is, amire egyáltalán nem vágytam, vagy éppenséggel nagyon nem szerettem volna olyasmit kapni.
Nekem talán ez volt az, az időszak, ami megtanította, hogyan fogadjam a változásokat. Számomra minden változás egy karácsonyi ajándékcsomag. Először csak meglátom a csomagot, és találgatni kezdek a méretéből, az alakjából, a csomagolás színéből, egyéb külső jegyekből, hogy mit takarhat. Azután leülök mellé, a kezembe veszem, egyre közelebb kerülök hozzá, majd elkezdem kibontani. Fokról-fokra jobban kitárul előttem a csomag tartalma, mígnem végül egészen láthatóvá válik, és a kezembe veszem. Ez az a pillanat, amikor teljesen tudatába kerülök annak, hogy mit kaptam, ez az, amikor egy pillanat alatt kiderül, hogy örülök, vagy sem az ajándékomnak. Ez egy másodperc töredéke, mert abban a pillanatban, amikor észlelem, hogy mit érzek, mindjárt gondolnom kell arra is, hogy a külvilág is figyel. A külvilág mohó kíváncsisággal lesi, hogy mit reagálok a csomag tartalmára. Örülök, vagy csalódott vagyok? A reakcióm további reakciókat indít el a környezetemben. Éppen ezért abban a pillanatban, amikor észlelem a saját érzéseimet, máris határoznom kell afelől, hogy mit mutatok meg ebből a külvilágnak. Végig kell pörgetnem magamban a korábbi tapasztalataim alapján, hogy milyen reakcióm milyen hatást vált ki a környezetemből, és azt, hogy szükségem van-e arra a hatásra, vagy inkább más hatást szeretnék. Ha több tapasztalatom van, akkor több lehetőség közül tudok választani. Minél tudatosabb vagyok, és minél gyorsabban tudok reagálni, annál jobban tudom irányítani a dolgokat.
Ez az, amikor az ember élvezi a csomagok kibontását, élvezi a változásokat.
Ha ez nincs, akkor az izgalom helyére félelem kerül. A félelem pedig dühöt és csalódottságot generál a külvilág részéről.
Aki nem tud a változás részévé válni, aki nem tudja elfogadni a változásokat, folyton falakba ütközik. A saját maga által felállított falakba. A külvilágtól rengeteg negatív dolog ömlik rá, és belekerül egy olyan spirálba, ami csak lefelé húzza. Sokan azt hiszik, hogy ők ilyen szerencsétlenek, hogy ezek a dolgok csak velük történhetnek meg. Sokan nem akarnak, vagy nem képesek tudatára ébredni annak, hogy van beleszólásuk az életük folyásába. Nem értik meg, hogy mennyire sok múlik azon, hogy mik a mi reakcióink.
Én hiszek abban, hogy az ember bármikor tud változtatni az életén. Hiszek abban, hogy a változást belülről kell kezdeni, azaz nekünk magunknak kell változni ahhoz, ha változást szeretnénk az életünkben. Hiszek abban, hogy ez nincs korhoz kötve, és abban, hogy a változás csak akkor lesz valódi, ha belülről irányított.
Nem hiszem, hogy érdemi változást lehet elérni valaki más életének “irányítgatásával”. Nem hiszem, hogy lenne bármi értelme is annak, hogy valaki életébe megpróbáljunk beleavatkozni. Mindenki úgy éli az életét, ahogy éppen az adott pillanatban számára a legmegfelelőbb. Ha nem a legmegfelelőbb, akkor az generál benne egy hajlandóságot a változásra. Ha valakiben nincs hajlandóság a változásra, akkor az adott helyzet számára megfelel úgy, ahogy van.
Abban hiszek, hogy mindenki a saját életéért felelős, és a gyermekei életéért addig a pillanatig, amíg a nevelési szakasz le nem zárul, tehát amíg gyermekek.
Éppen ugyanígy a felelősséget másra hárítani lehetőségünk van addig, ameddig gyerekek vagyunk. Felnőttként viszont vállalnunk kell a tetteinkért a felelősséget. Ezt jelenti a felnőttkor. Aki erre nem képes, az nem felnőtt, és ezért nem is lehet felnőttként tekinteni rá.
A felelősségvállalás viszont (mint minden más is, amit felnőtt korára megtanul az ember) nem megy egyik pillanatról a másikra. Nem lehet elvárni azt valakitől, hogy egyik napról a másikra képes legyen felelősséget vállalni a tetteiért. Azt gondolom, hogy ezt már gyerekkorban el kell kezdeni megtanítani. Egy gyerek is felelősséget vállalhat a tetteiért a maga szintjén. A szülei felelőssége az, hogy ezt megtanítsák neki.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: