Változás – 2. rész –

Biztosan többen hallottatok már arról, hogy a közszférában nagyobb volumenű leépítéseket terveznek. Mint korábban írtam, én is csinovnyik vagyok, így ez engem is személyesen érint.

A hivatalban az utóbbi napok, hetek, hónapok, a leépítés körüli hisztériával telnek. Próbálom kizárni, mert nagyon zavar a munkában a folyamatos negatív kombináció, mégsem tudom magam teljesen kivonni alóla, hiszen a rendszer része vagyok én is.

Időről-időre nekem szegezik a kérdést: “Te nem félsz?”.
Ha azt mondom: “Azon a hídon majd akkor megyek át, ha odaértem.”, akkor hitetlenkedve pislog a kérdező.

Az érettségi után hónapokig vártam, hogy apám, felhasználva az ismeretségét (pincér volt és sok embert ismert) találjon nekem munkát, hiszen éveken keresztül hallgattam tőle, hogy milyen jó, hogy közgazdasági szakközépiskolába mentem, mert rengeteg ismerőse van, ahol a könyvelők nagyon jól keresnek, ezért ez egy nagyon jó szakma.

A tény, hogy akkoriban igen messze állt tőlem a tanult szakterületem, nem zavarta.

Valójában grafikus akartam lenni, mert nagyon szerettem rajzolni, és jól is rajzolok. A továbbtanulásról való gondolkodás időszakában azonban rengeteget hallottam, hogy “ugyan már, a festőket csak a haláluk után ismerik el”, és hiába mondtam, hogy nem festő akarok lenni, hanem grafikus, ez számára egykutya volt.

“A művészet lehet egy jó hobby, de abból megélni nem lehet.” Ezt hallgattam tőle folyton.

Később, amikor írni kezdtem, és mondtam, hogy író szeretnék lenni, arra is volt válasza: “Ne legyél már olyan beképzeld, hogy azt hidd annyira jók az írásaid, hogy abból meg tudnál élni.”

Nem voltam beképzelt. Olyan nevelést kaptam, ami kifejezetten arról szólt, hogy egy pillanatig se érezzem azt, hogy bármilyen munka, amit kiadok a kezemből különb a többinél. Orwell 1984 című regénye semmit nem tud arról, hogy hogyan kell igazán elnyomni valakinek az egyéniségét. Az én apám ebben sokkal jobb.

Mivel dafke vagyok, ez nálam nem ment könnyen, de esküszöm, igyekeztem értékes lenni a számára. Igyekeztem átlagos, hétköznapi, semmiben sem kitűnő lenni. Ha valaki megdicsérte a rajzaimat, az írásaimat, akkor szégyenlősen mosolyogtam, és mondtam: “ugyan, nem olyan nagy szám, ilyet bárki tud”.

Ugyanezt mondom most is, amikor az excel tábláimról van szó. Éppúgy magával ragad a hév, ha egy adathalmazból excel tábla segítségével elemzéseket kell készíteni, mint az írás, vagy a grafika. Nekem ez éppen ugyanolyan szenvedély. Nem tudnám megmondani, hogy melyik okoz nagyobb örömet, nem tudnék választani közülük.  Úgy érzem, hogy bármi, amit alkotok (az én világomban egy excel tábla létrehozása is alkotásnak számít) azért van, hogy fejlődjek általa. Maximálisan beleadok mindent. Amikor elkészül, egy pillanatig még úgy is érzem, hogy jó lett, majd jön a kritikus énem, és közli, hogy van még hova fejlődni.

Tíz év kőkemény egyéniségromboló nevelés eredménye. 

Mégis azt érzem, hogy nem vagyok hétköznapi, nem vagyok átlagos. Annyira igyekeztem az lenni, de nem megy. Tehetek bármit, mondhatok bármit, mégis más szemmel nézem a világot, mint mások. A gondolataimat, az érzéseimet semmilyen nevelés, semmilyen társadalmi elvárás nem tudja elnyomni. Bármivel is kezdek foglalkozni, nem tudom úgy csinálni, mint bárki más. Mindenben találok valami különlegeset. Hiába nőttem fel, mégis órákig tudok gyönyörködni az esőcseppekben, ahogy lecsorognak az ablakon, mert ez a kép számomra az egyik leggyönyörűbb, legkifejezőbb vizualitás arról, ahogy az ember egy üvegfalon keresztül láthatja csak a világot, és még a természet is megérzi azt a végtelen szomorúságot, ami legbelül marja.

Nem lehettem művész.

1998-ban kezdtem dolgozni egy könyvelőirodában.

Apám soha egyetlen ismeretségét felhasználva sem tudott munkához juttatni. Hangember.

Amikor ez tudatosult bennem, a saját kezembe vettem az irányítást. Előkaptam a telefonkönyvet, és sorra felírtam egy papírra a számviteli tevékenységekkel foglalkozó cégeket.
Ezután a térképen megkerestem minden céget, és készítettem egy útvonalat, amit végig kell járnom.
Eltökéltem, hogy mindenhova bekopogtatok a következő szöveggel: “Jó napot kívánok! A nevem Kollát Ivett. Most érettségiztem. A végzettségem: képesített könyvelő, vállalati tervező és statisztikus. Dolgozni szeretnék.”

Másnap elindultam.

Az első könyvelőiroda ami a listámon szerepelt egy emeleten volt. A kapu zárva, a kapucsengőn a cég neve. Becsengettem. Rövid várakozás után az emeleti ablakon kiszólt egy fiatal lány. Kérdezte, kit keresek, mit akarok. Felkiabáltam, hogy a könyvelőiroda vezetőjével szeretnék beszélni, mert munkát keresek. Hamarosan megjelent az ablakban egy morcos idős asszony. Azt mondta, övé a könyvelőiroda. Neki is elmondtam, hogy munkát keresek. Kérdezte, hogy milyen munkatapasztalatom van. Mondtam, semmilyen, most estem ki az iskolapadból. Kérdezte, hogy mik a fizetési feltételeim. Mondtam, hogy nekem akár a minimálbér is megfelel, csak dolgozhassak. Erre megkérdezte, hogy 4 órás állás megfelelne-e. Mondtam, hogy jelenleg tökéletesen megfelel az is, csak munka legyen. Erre odakiabált: “Akkor jöjjön fel”, és végre kinyitotta a kaput.

Odafent elmondta, hogy két könyvelő lány dolgozik nála, és valójában nincs szüksége többre, de tetszik neki a fellépésem, ezért kipróbálná, hogy mit tudok, és majd meglátjuk.

Hihetetlen volt, hogy rögtön az első helyen, amit felkerestem kaptam munkát. Otthon sem igazán akarták elhinni, hogy már másnap mennem kell dolgozni. 

Ez a négy órás munka viszont rendkívül unalmas és nyomasztó volt. Az egész iroda, az affektáló könyvelő lányok, a morcos könyvelő, és az aprócska asztal, amihez mintegy mellékes szereplőként mindenkinek háttal leültettek dolgozni.
A feladatom abból állt, hogy kaptam egy rakat blokkot és egy asztali számológépen össze kellett adni a blokkok végösszegét, és az összeadás folyamatát ki kellett nyomtatni, majd a kinyomtatott papíron újra egyeztetni, hogy minden blokknak jól szerepel-e a végösszege, ezeket kipipálni, összetűzni a blokkokkal és átadni a könyvelő lányoknak.
Végül egyszer csak az egyik ügyfél személyében egy ismerőst vettem észre. Pár évvel azelőtt egy diákmunka-közvetítő cég kiközvetített engem takarítani ennek a nőnek a panziójába. Az a hely az alázat tanulásának a magasiskolája volt. Sokat edzett voltam a témában, durva bántalmazásokat kellett elviselnem gyermekként, de az a megalázás, ami azon a helyen folyt, még nekem is sok volt. Másfél hónapig bírtam, és végül sírva jöttem el. Az utolsó félhavi béremet a szipirtyó nem akarta kifizetni, akkor jó fej volt az apám, mert másnap eljött velem, és közölte a nővel, hogy megdolgoztam a pénzemért, fizessen ki. Így végül kifizetett.

Ezzel a nővel találkoztam ott a könyvelőirodában. A morcos főnökömmel bevonultak a zárt irodába, és hosszan beszélgettek. Kifelé menet fintorogva végigmért. Úgy éreztem, éppúgy emlékszik rám, mint én őrá. Akkor tudtam meg, hogy nem csak panziója van, hanem egy hatalmas cipőüzlet-lánc tulajdonosának a felesége. Később sokat hallottam erről a cipőmárkáról egy hivatali kolléganőmtől, aki csak ennek a cégnek a cipőit hordta, de én soha nem lettem volna hajlandó venni olyan cipőket. Egyszerűen már a cég nevének említésére is végigfut a hátamon a hideg.

Másnap a főnöknő behívatott az irodájába, és közölte velem, hogy felvesz egy másik négy órás könyvelőt, akinek TB ügyintéző végzettsége és nagyobb tapasztalata van, mint nekem, majd az elkövetkezendő hónapokban meglátja, hogy melyikünk maradjon, mert végül egyikünk maradhat 8 órás állásban, a másikat pedig el kell bocsátania.

Másnap a listámmal felszerelve mentem dolgozni, és délután kettőkor, amikor végeztem a munkával, folytattam az utamat.

Bekopogtam a soron következő könyvelő irodába, ahol közölték, hogy most nincs szükségük több alkalmazottra.

Majd jött a következő, ahol beinvitáltak. Egy ötvenes éveiben járó csinos szőke hölgy volt a nagyfőnök, a beltag. Bevonultam hozzá szakadt farmerben és első fizetésemből vásárolt vadonatúj Tankcsapda pólómban. Ő meg kedvesen mosolyogva a csini kosztümjében, komolyan, figyelmesen végigkérdezett a végzettségemről, a fizetési elvárásomról, a munkatapasztalatomról. Végigolvasta az önéletrajzomat és azt mondta: “Ha tényleg dolgozni szeretnél, itt lehet”.

Azzal a lendülettel már íratta is a munkaszerződésemet. Csütörtök volt. Azt mondta: “Jövő héten hétfőn kezdesz”.

A morcos főnöknőm ledöbbent amikor másnap úgy mentem be hozzá, hogy átadtam a felmondásom, és mondtam, hogy hétfőn már nem jövök, mert találtam egy nyolc órás állást.

Ezt a második könyvelőirodát nagyon szerettem. A főnökömről, a kollégáimról csak szuperlatívuszokban tudnék beszélni, mert életem legnehezebb időszakában anyám helyett anyáim voltak. Rajongásig szerettem őket.

Nem tudok róluk írni, mert bármi amit most megpróbálok leírni rögtön könnyeket csal a szemembe. Annyira szerettem őket, annyira közel álltak hozzám, hogy még a mai napig is képtelen vagyok erről írni.

Amikor nyolc hónap után végül közölte velem a kisfőnök, a kültag, az egyetlen ember, akiből sütött a rosszindulat az első perctől, hogy egy hónapot adnak, hogy találjak másik munkát, de el kell mennem, teljesen összetörtem. Úgy zokogtam, mintha az anyám halt volna meg újra. Hiszen valóban az történt. Négy anyát vesztettem el hirtelen. Hiába telt el azóta már húsz év, még most is folynak a könnyeim, ahogy erről írok. Soha többé, egyetlen munkahelyen sem engedtem meg magamnak ezek után, hogy ennyire közel kerüljek egy munkatársamhoz, mint ahogy ebben a könyvelőirodában történt.

Egy hónapot kaptam. Azt mondták, nem szükséges bejárnom dolgozni, ha nem akarok. Én akartam. Közben viszont folyton kijártam nap közben ahogy kaptam egy-egy időpontot. Már nem a régi listámat használtam, hanem apróhirdetéseket. Éppúgy, ahogy az albérlet keresésénél is, és ahogy a másodállásom (takarítás) keresésénél is. Már nem ment olyan könnyen a dolog, mint az első két alkalommal. Már nem olyan lendülettel indultam a munka keresésének, mint korábban. Így találtam rá egy apróhirdetésre, hogy orvosírnokot keresnek a Traumatológiai Klinikára. Érdekesnek tűnt a dolog. Kicsit más. Nem könyvelőiroda.

Éreztem, hogy változásra van szükségem.

Próbáltak lebeszélni róla, hogy ez egy visszalépés, és kiesek a könyvelői gyakorlatból, de nem bántam. Menekülnöm kellett a könyvelőirodák fülledt érzelmi nyomásától.

Azt gondoltam, hogy az egészségügy éppen elég nagy és személytelen ahhoz, hogy fel tudjam újra építeni önmagam.

Bár rengeteg jelentkező volt, alig fértünk el a folyosón, végül engem vettek fel. Addig-addig hívogattam a titkárnőt, hogy döntöttek-e már, hogy engem vesznek fel, hogy a negyedik telefonálásom után odavakkantotta: “Felvesszük, de már ne telefonáljon többet. Holnap jöjjön be, hogy megbeszéljük a részleteket.”

A Traumatológiát imádtam. Olyan volt, mintha a Vészhelyzet című sorozatba csöppentem volna. Próbáltam ugyan kivonni magam a személyes kapcsolatok alól a korábbiakból okulva, de a munka lendülete magával ragadott. Nagyon szerettem ott dolgozni. Szerettem nyüzsögni, orvosi latin szövegeket gépelni, a doktorok első szavára alázatosan, készségesen pattanni. Szerettem látni, ahogy behoznak egy sérült embert, és összefoltozzák, összerakják, majd a kontrollokon látszik, hogy egyre jobban és jobban vannak.

Nem szerettem viszont azt, ahogy az emberekkel bántak és azt sem, ahogy az orvosok és nővérek többsége lenézett azért, mert nem volt egészségügyi végzettségem, vagy azért, mert olyan fura bogár voltam. Amikor minden szülői segítség nélkül, a saját költségemen, munka mellett, levelező tagozaton elkezdtem a főiskolát, akkor egyre több kritikus megjegyzést kaptam arra, hogy minek nekem a diploma. Az egyik doki vég nélkül ezzel cukkolt: “Ivettke, mi lesz, ha nagy lesz?”. Amikor mondtam, hogy író akarok lenni, azért tanulok művelődésszervező, média szakon, mert úgy gondolom, ez az a szakirány, ami adhat nekem valami olyan végzettséget, tudást, ami segíthet abban, hogy jól írjak, akkor jött a következő kérdés, amit onnantól kezdve minden alkalommal, amikor összefutottunk, megkérdezett: “Ivettke, mikor jelenik meg a könyve? Most éppen miről ír könyvet?”.

Kiröhögtek.

Mint ahogy kiröhögtek akkor is, amikor panaszkodtam, hogy fáj a lábam. Elküldtek röntgenre, de ultrahangra nem, mert az költséges, és ne avatkozzam az orvosok dolgába, ők jobban tudják. Mondtam, hogy ha ínszalagszakadásom van a reggeli futástól, akkor azt csak az ultrahang mutatja ki, a röntgen nem. “Nyugodjon meg Ivettke, nincs ínszalagszakadása.”
És röhögtek. Amikor pár nap múlva már csak tyúklépésben tudtam menni, és minden lépésnél bőgtem a fájdalomtól, akkor rám rivalltak, hogy ne hisztizzek már, hanem dolgozzak. Elhiszik, hogy nem kellemes a karácsonyi ügyelet, de ha egyszer bevállaltam, akkor csináljam végig.

Végigcsináltam.

Elmentem a kiképző őrmester barátomhoz Szabadszállásra vonattal. Ott egy levél várt, hogy szolgálatban van, de a fenyőfa a szomszédban van, díszítsem fel estig. Miután a szomszéd katona srác segített beállítani a lakásba a fenyőfát, és elment, én végre levettem a nadrágomat, mert látni akartam, hogy mi történt a lábammal, miért lüktet annyira. Akkorra már a bal lábam kétszer olyan vastag volt mint a jobb, és ahogy levettem a farmeromat, láttam, hogy lilásfekete a teljes lábam, egészen combtőig. És felnyögtem: “Ne, ugye nem trombózis, az nem lehet.”
Két héttel azelőtt lettem húsz éves.

És igen. Trombózis volt.

A szabadszállási háziorvos közölte velem, hogy az a bajom, hogy gerincferdülésem van, és a fájdalom kisugárzik a bal lábamba. Amikor kérdeztem, hogy mitől ilyen lilásfekete a lábam, akkor írt fel Donalgint, és azt mondta, ez gyulladáscsökkentő, szedjek 3×1-et naponta, és majd elmúlik.

Elmúlik? Mi múlik el? A gerincemből a bal lábamba kisugárzó fájdalom, amitől a bal lábam kétszer akkora lett, mint a jobb, és sötét lilásfekete színe van? Vagy a trombózis múlik el, amiről sem én sem a háziorvos nem mert beszélni?

Annyit mondott, ha visszamegyek Szegedre, menjek el ott is orvoshoz.

Úgy is lett. Három napot töltöttem el ágyban fekve, lilásfekete, püffedt, fájdalomtól lüktető lábbal, 41 fokos lázzal a kiképző őrmester barátomnál azon a karácsonyon. Ő nem tudott elvinni sehova, mert éppen rossz volt Grabowski tizedes névre hallgató kispolskija. Három nap múlva, vasárnap, a hátára kapaszkodtam, úgy vitt ki a vasútállomásra. Feltett a vonatra, és indultam haza. Este érkeztem meg Szegedre, és mivel a vasútállomástól a buszmegállóig több, mint negyed óráig tartott elvánszorognom, és közelebb volt a munkahelyem, mint az albérlet, ahol laktam, ezért bementem a munkahelyemre, a Traumatológiai Klinikára, hogy szóljak ott valakinek, hogy másnap valószínűleg nem tudok bemenni dolgozni, mert valami történt a lábammal.

Ahogy meglátták a lábam, miután levettem a farmerem, rögtön az ultrahangra küldtek. Kiderült, hogy trombózisom van. Ezek után már senkinek nem volt kedve röhögni azon, hogy milyen viccesen totyogtam a fájdalommal és a könnyeimmel küzködve a karácsonyi ügyeletben.

Végül három és fél év Traumatológiai Klinikai szolgálat után átmentem a Véradóba.
Annak idején, a 18. születésnapomat úgy ünnepeltem meg, hogy elmentem vért adni. Utána rendszeres véradó voltam egészen addig, amíg azt nem mondták a Haematológián, hogy a továbbiakban a véralvadásgátló lesz az életbiztosításom.

Mindig úgy láttam, hogy a Véradóban mindenki mindig olyan kedves, azt gondoltam, az egy kevésbé stresszes, nyugis munkahely lesz. Igaz, a pénz kevesebb lesz, mert nincs 32 órás traumatológiai adminisztratív ügyelet.

Harminckettő óra volt ugyanis akkoriban az ügyelet a traumatológián az orvosírnokoknak. Reggel nyolctól másnap délután négyig. Szabadnapot ezért nem kaptunk, csak ügyeleti pótlékot, és másnap reggel nyolckor ismét mehettünk dolgozni. Mivel csak kétnaponta volt ügyelet, így ha nagyon összezsúfolódott az ügyeleti időszak, akkor is volt egy normál nyolc órás munkanap két harminckét órás ügyelet között.

Azzal, hogy átmentem a Véradóba, buktam az ügyeleti pénzt, de már vágytam egy kis nyugalomra. Ami persze csak addig tartott, amíg a Véradóban is rá nem jöttek arra, hogy bármennyi munkát képes vagyok ellátni. Gyakorlatilag nincs olyan, hogy azt mondjam egy munkára amit kapok, hogy “én ezt nem tudom megcsinálni”, vagy “nem fér bele az időmbe”.

Valahogy nem tudok a munkára nemet mondani. Nem tudom, hogy miért van ez, de ez van. Ezt viszont sok helyen eléggé kihasználták. Főleg azt, hogy ezek után továbbra is csendesen, alázatosan meghúzódtam a háttérben, és nem szóltam akkor sem, ha valaki klasszisokkal többet keresett nálam, pedig töredékét dolgozta annak amit én.

Emlékszem, még az esküvőnk időpontját is úgy határoztam meg, hogy a Véradóban ötödikén volt a havi számlazárás, utána volt pár nap nyugi, tehát volt pár nap az előkészületekre, úgyhogy tizedikén éppen ideális volt az esküvő.
Mindig mindent a munkám köré építettem, bármi is volt a munkám. Ha valaki szereti azt amit csinál, az tudja, megérti, hogy ez miért van. Nem a pénz miatt, nem az elvárások miatt. Ez nem sztahanovista hozzáállás. Egyszerűen csak szeretem csinálni. És ez ugyanígy lenne akkor is, ha újságíróként, vagy grafikusként dolgoznék. Ha egyszer valamit szeretek csinálni, akkor azt szeretem jól csinálni.

Másrészről pedig, nekem sosem volt védelmi hálóm. Ha elveszítettem volna a munkám, nem költözhettem volna haza, mert nem volt otthonom, és nem voltak támogató szüleim akikre ilyen helyzetben számíthattam volna.
Én voltam magamnak. Magamra számíthattam, senki másra. A saját lábamon kellett megállnom, és ebben sosem vallottam kudarcot. Nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust.

A Véradóban dolgoztam a kartonozóban, majd később a számlázással, kontrollinggal és a statisztikával foglalkoztam. Sosem felejtem el, ahogy az egyik doktornő folyton azt mondta nekem nevetve: “Ugyan már Ivett, ez csak statisztika, ne vegye már ennyire komolyan, ne legyen ennyire csinovnyik!”.
Itt is három és fél évig voltam. Majd, amikor lediplomáztam, és közölték velem, hogy ehhez a munkakörhöz nincs szükség diplomára, így nem tudnak átsorolni a diplomás fizetési kategóriába, akkor ismét munkát kerestem.

Ez volt az első eset, hogy végül az ismeretségemet használtam fel ahhoz, hogy munkát találjak. Az egyik kollégám anyukája ugyanis a Hivatalban dolgozott. A Hivatalról már a középiskolában is úgy beszéltek, hogy oda szinte lehetetlen bejutni, de aki oda bekerül, annak az élete onnantól sínen van. Amikor azon puffogtam, hogy nem akarják elismerni a diplomámat, úgyhogy olyan munkát kell keresnem ahol elismernek, a kollégám szólt, hogy próbáljam meg a Hivatalt, mert most ott pont van felvétel. Szólt az anyukájának, aki szólt a főnökének, hogy hívjanak be egy elbeszélgetésre.

Felvettek.

2005. óta dolgozom a Hivatalban. 

Emlékszem, hogy az első napok egyikén a volt kollégám anyukája, aki immár a Hivatalban kolléganőm lett azt mondta: “Ne rendezkedj be hosszú távra, mert mostanában minden bizonytalan, elég nagy átszervezések vannak.”

Nem rendezkedtem be hosszú távra. Amúgy sem féltem sosem a változástól. Valóban folyamatosak voltak az átszervezések mindvégig. Szegeden a három és fél év alatt, háromféle munkaterületen dolgoztam.

2012-ben felköltöztem Szegedről Budapestre, de áthelyezéssel át tudtam kérni magam, így maradtam a Hivatalban továbbra is. Mivel abban az évben hatalmas leépítések voltak (az az osztály ahol én dolgozom akkor konkrétan megfeleződött, és azóta is folyamatosan csökken a létszám), mindig vártam, hogy kirúgnak engem is, hiszen még új voltam, senkit sem ismertem, csak arctalanul dolgoztam a tömegben.

Nem kerültem a listára.

Azután ismét történtek változások. Volt olyan, hogy egy év alatt három főnökünk volt, sőt olyan is, hogy a főnök barátnőjével durván összebalhéztam, és mégis, még mindig itt vagyok.

Talán már itt a vége. Nem tudhatom. Senki nem tudhatja. Nincs kristálygömbünk.

De jobb lesz nekem attól, ha ezen aggódom? Tudok ezen változtatni azzal, ha aggódom?

Nem hiszem.

Ha úgy lesz, legyen. Én nem rendezkedtem be hosszú távra. Még csak tizenhárom éve dolgozom itt a Hivatalnál. Pótolható vagyok, mint bárki más, hiszen többször kiderült ez már különféle helyzetekben.

Nem félek. Nem vagyok hajlandó megadni senkinek azt az elégtételt, hogy ehhez az egészhez bármiféle érzelmet társítsak.

Most még itt dolgozom. Az utolsó pillanatig amíg itt dolgozom, végezni fogom a munkám a legjobb tudásom szerint. Nem a pénz miatt, nem az elvárás miatt, hanem azért, mert szeretem.